Hogyan is alakult ki Anglia bámulatos csatornarendszere? Kik és mire használták az idők folyamán? Hogyan változott, és hogyan alakította a helyiek életét? Mi okozta bukását, és hogyan tudott mégis sikeresen újjászületni? Most induló sorozatunkban időutazásra hívjuk olvasóinkat, Nagy-Britannia hajózócsatornáinak történetét szeretnénk bemutatni. Első írásunkban a belvízi hajózás kezdeteitől az első sikeres hajózócsatornák megnyitásáig kalauzoljuk a kedves Olvasót.
A folyók terelgetése
A szigetország lakóitól sosem állt távol a vízi szállítás, hiszen az óceáni éghajlatból eredő bőséges csapadékellátás és a viszonylag „lapos” domborzat miatt elég sok arrafelé a bő vizű, egyenletes vízjárású, hajózásra remekül alkalmas folyó. Ezek nem túl hosszúak ugyan (a Temze vagy a Severn folyó is alig haladja meg a Bodrog vagy a Hernád hosszát), viszont többnyire télen is fagymentesek, tölcsértorkolatuk pedig alkalmassá teszi őket akár a tengeri szállítással való összekapcsolásra is. Nem csoda hát, hogy – korabeli okiratok tanúsága szerint – már a középkorban használták a folyókat szállításra, különösen a nagy építkezésekhez való építőanyagot juttatták el ily módon a kívánt helyre.
A jobb hajózhatóság érdekében az 1500-as évek közepétől egyre inkább szabályozni is kezdték a folyókat, mederalakításokat, átvágásokat, zsilipeket készítettek. A következő két évszázad során összesen 29 nagyobb hajózást segítő fejlesztést hajtottak végre az ország folyóin, aminek eredményeként Anglia nagy részéről 15 mérföldnyi távon (24 km) belül elérhetővé vált egy hajózásra alkalmas vízi út.
A fejlesztések során előfordult, hogy egyes szakaszokon teljesen új medreket kezdtek kialakítani. Tipikus példái ennek a kanyargós folyók „kiegyenesítése” során használt átvágások (mint történt az nálunk is pl. a Tisza szabályozásakor), de az is előfordult, hogy egy útban lévő malom kikerülésére ástak új mederszakaszokat.
Emberkéz ásta mederszakaszok
Ez utóbbinak egyik első példája az 1566-ban megépült Exeter-csatorna, mely azt a problémát hivatott megoldani, hogy a város egy korábbi úrnője könnyelműen gátat építtetett a folyón keresztbe, mellyel ugyan remekül megoldotta egy malom meghajtását, viszont kirekesztette a hajókat a városból, tönkretéve annak korábbi forgalmas kikötőjét. A város béketűrő kereskedői több évszázadon keresztül küldözgették panaszos leveleiket a királynak, melyben erősen kifogásolták, hogy nem elég, hogy a malomgátnál minden árujukat szekerekre kell átpakolniuk, de mindezért még súlyos vámot is kénytelenek fizetni, aztán végül megelégelték a dolgot, és építtettek maguknak egy saját kis „folyót” a város központjáig. Az így megépült csatorna közel 3 km hosszú, majdnem 5 m széles volt, és 3 zsilipet tartalmazott.
A következő nevezetes lépés a Stamford-csatorna megépítése volt 1670-ben. Ez esetben is az jelentette a problémát, hogy egy addig szállításra használt folyóra malmokat építettek. Úgy tűnik, akkoriban még türelmesebbek voltak az emberek, mert itt is eltelt bő száz esztendő, mire elszánták magukat, hogy egy új mesterséges meder kialakításával megoldják a hajózhatatlanná vált folyó problémáját. Igaz, ezúttal nagyobb is volt a feladat: a folyó malmos szakaszát végül egy 15.3 km-es rövidítő átvágással és rajta 12 zsilip megépítésével sikerült kiiktatni.
Időközben a vízr
endezés, folyószabályozás eszközei egyre fejlettebbé váltak. A 18. század elejére már gyakran alkalmaztak a fentihez hasonló nagyobb átvágásokat, és lassan rutinfeladatnak számított – a jobb oldali képen is látható – vízszintkülönbségek áthidalására szolgáló hajózsilipek építése is.
Innen már csak egy lépés volt, hogy önálló csatornákat kezdjenek építeni olyan helyekre, ahol szükség volt rájuk, függetlenül attól, hogy eredetileg folyt-e arrafelé valamilyen folyó vagy sem. A mai Nagy-Britannia területén az első igazi, teljes egészében mesterséges vízi út a Newry-csatorna volt, mely Észak-Írországban nyílt meg 1741-ben. Az ezt következő két csatorna elsőségén a derék angolok máig is vitatkoznak.
Anglia első épített csatornái
Egyesek szerint a klasszikus angolhonban létrehozott első valódi, mérnökkéz tervezte csatorna az 1754-ben átadott Sankey-csatorna volt, mely St.Helens városát kötötte össze a Mersey folyóval. Ez leginkább abból a célból épült, hogy ily módon olcsón juttassanak szenet Liverpoolba, de később leginkább mégis nyerscukrot szállítottak rajta az ellenkező irányba. Az eredeti tervek szerint a Sankey-patakot akarták szabályozni, de végül egyszerűbbnek látszott egy teljesen új medret kialakítani. Az utolsó negyed mérföld azonban végül mégis az eredeti mederbe került, így az ellentábor hívei joggal róhatják fel, hogy nem teljesen mesterséges vízi útról van szó.
Az Északnyugat-Angliában található „konkurens” Bridgewater-csatorna, melyet ugyan hét évvel később, 1761-ben adtak át, nemcsak azért érdemli meg az elsőséget, mert valóban az utolsó ásónyomig mesterséges mederbe került, hanem mert más szempontból is sok újítást tartalmazott, a maga idejében valóságos mérnöki csodának számított, és valójában ez volt az a csatorna, melynek sikerén felbuzdulva megindult az országban a csatornahálózat kiépítése.
Sir Francis Egerton, Bridgewater harmadik hercege építtette, akinek virágzó szénbányái voltak a környéken, de sok fejtörést okozott neki, hogy a bányákba állandóan betört a víz. Végül egy okos húzással a bányák vizeit föld alatti csatornákba gyűjtötte össze – így egyrészt száraz maradt a bánya, másrészt a szenet rögtön hajóra pakolhatták, kevesebb lett a rakodási munka, és egy-egy ló jóval nagyobb mennyiségű szenet tudott vontatni. Mivel pedig már úgyis hajón volt a rakomány, a mesterséges medret a szabad ég alatt is tovább vezette egészen Manchester városáig, ahol raktárházakat építtetett az érkező szén tárolására.
A későbbi bővítéssel együtt 66 km hosszú csatorna egyetlen zsilipet sem tartalmazott, ami azért nagy teljesítmény, mert a víz egy csatornában is szeret közel vízszintes helyzetben tartózkodni, a terep egyenetlenségeit viszont nem egyszerű zsilipek nélkül kiküszöbölni. Szintén érdekesség, hogy a csatorna útvonala egy folyót is keresztezett – az Irwell-folyó fölött átvezető aquadukt egyike volt az első hajózásra használt csatornahidaknak.
A csatorna megépítése akkoriban valószínűleg igencsak különc ötletnek számított, és hatalmas pénzeszközöket igényelt, azonban az olcsó vízi szállítás annyira sikeres lett, hogy a szén ára már a csatorna megnyitásakor a felére csökkent, és néhány év alatt teljesen megtérült a hatalmas beruházás ára. A sikeren felbuzdulva hamarosan mások is követni akarták a példát, és beindult az úgynevezett csatornamánia, melyről sorozatunk következő írásában mesélünk majd részletesebben.